Libamáj "Ó, Magyarország!
Tudnak-e másfelé úgy rajongani,
Dédelgetni, simogatni, jóllakatni,
Mint a Te néped, mikor
Vendégszerető kedvében van."
(Krúdy Gyula)
Nos, mindenekelőtt felejtsük el ezt. Felejtsük el Krúdyt. Felejtsük el ezt is Tőle, a legnagyobbtól: "Könnyebb egy színdarabról véleményt alkotni a színházi premieren, mint a fűszerek elegendőségéről a disznó feldolgozásánál. Kár, hogy nincs mindennap disznóölés, amikor a férfiak megmutathatnák a nőknek, hogy ehhez az egyhez, az egyetlen egyhez a véletlen kedvezéséből sokkal jobban értenek, mint a nők."
Felejtsünk el mindent, ami emberi még ebben a súlyosan beteg világban. Felejtsük el a hagyományaink maradékát, a gasztronómiát – a saját gasztronómiánkat! –, felejtsük el Hamvas Béla filozófiáját, amelyet a bor ihletett… Felejtsük el a nyári alkonyatokat, a fröccsünket, felejtsük el, hogyan hajtották hajdúink a szürke marhát egészen Spanyolország piacaiig, lábon, súlyveszteség nélkül. Felejtsük el a Hortobágyon a vonuló marhagulya járásához igazítottan épült korcsmák emlékét, felejtsük el a fertályórát.
Zabáljunk hamburgert, a kurva életbe!
Hajítsuk sutba az örök mondatot: "Ha ád magára a kocsmáros, mindig tart mustárt. Többféle mustárt… És fiatal hagymát…"
Felejtsük el végleg, hogy kik voltunk egykoron. Nem lesz nehéz. Már Huszárik Zoltán is egyszerűen belehalt abba, hogy évekig nem csinálhatta meg a Szindbádot, mert a kor kultúrfelelősei túlságosan polgárinak tartották Krúdyt. Mi is túlságosan polgáriak vagyunk…
Zabáljunk krumpliporból sült krumplit, meg génkezelt kukoricát, a kurva életbe!
S ne járjunk horgászni, soha többé. Ne érezzük az ősi, génjeinkben őrzött, dédelgetett, semmihez sem hasonlítható izgalmat, amikor az úszó eltűnik a szúnyogdöngéses éjszaka fekete vizében. Ne emeljük többé a puskát a nemes vadra, kiszáradt torokkal.
Ne legyen többé hajnali disznóölés csikorgó télben, ne lássuk többé, ahogy a disznó kihörgi a vérét – s ne igyunk aztán kupica áldomást őérte.
Ne szeressük az életet olyannak, mint egy nagy, hősi eposz. Pitiánernek szeressük, egyformának. Zabáljunk csipszet, a kurva életbe! Tévé előtt ülve, bambán meredve, ahogy a reklámokban látjuk. Olyanok vagyunk már, úgyis. Csupa-csupa reklámhős. Egyenvágyainkhoz láncolva. Elhülyülve. Pótcselekvésekbe menekülve. Elhízva, nagyseggűen, zsírosodó aggyal. Borunk akár három napig eltartható, de csak hűtőben. És nincsen többé libamáj.
Mert eljött közénk a Négy Mancs nevű elmebeteg banda. Csupa frusztrált, beteg lelkű, kielégítetlen, elhülyült korunk hőse. És hadat üzentek a libamájunknak. És bezárt Szentesen az üzem. Százak az utcára kerülvén rághatják szégyenükben öklüket. Az ország sok-sok milliárd forintot veszít. Közben máshol, a konkurenciánál tovább tömik a libát. Úgy, ahogy tőlünk tanulták. Ahogy mi tömtük, évszázadokig. Mi már nem tömjük. Majd tömik ők. És eszik élve a kagylót, az osztrigát, aminek eleven teste összerándul a reá csepegtetett citromlétől. És élve dobják forró vízbe a langusztát, s a languszta felsikolt. Hallottam a languszta sikolyát San Franciscóban, a Fisherman’s Wharfon…
Nekünk pedig itt a Négy Mancs, és azt hiszik a beteg lelkükkel, a semmire sem való, ostoba életükkel, hogy most csináltak valami nagyot és nemeset – pedig nem csináltak semmit. Csak tönkretettek megint valamit, ami a miénk volt.
S nem látják, hogy amúgy a Föld rákos. Az ember a Föld rákja. S hogy a kicsike magyar parasztok, akik tömték a libájukat, ők voltak az egészséges sejtek a burjánzásban.
Hát így örüljetek, idióták! |
Ajánlott bejegyzések: