Azt nyilatkozta a Népszabadságnak Draskovics Tibor tüntetés-végrehajtási miniszter, hogy igen fontos volna a rendőrség reagáló képességének javítása. A Magyar Hírlap üdvözli Draskovics miniszter nagy ívű reformgondolatát, mi is felfigyeltünk már a jelenségre. Nemrégiben például egy hullarészeg olaszliszkai cigány lefegyverezte a vele farkasszemet néző józan rendőrt, akinek mindösszesen három társa nézelődött tátott szájjal, ahelyett, hogy célzott lövésekkel megfékezte volna a randalírozót. A csökkent reagáló képesség biztos jele továbbá, amikor belőtt állatok (vagy provokátorok) német szurkolókat agyalnak a Fradi-meccsen, a rendőrök pedig a stadionon kívül a lópatkolás, a kutyakiképzés és a legújabb IQ-tesztek rejtelmeiről diskurálnak, ahelyett, hogy megvédenék a vendégszurkolók testi épségét. Olyan is előfordult már, hogy a putriba kiküldött egyenruhások ijedtükben magukra zárták az autót, ott kuksoltak, remegtek, lassú reagáló képességgel várták, hogy elmúljon a vész, és végre elpucolhassanak. Elemében van azonban a bátor magyar rendőrség, amikor nagymamákra és gyerekekre kell támadni lóhátról. Akkor nincsen remegés, nincsen tátott száj, olyankor csak elemi gyűlölet létezik azok iránt, akik nem akciófilmekből szerezték alapműveltségüket, s akiket rossz kommunista szemináriumi szöveggel nem lehet ráuszítani honfitársaikra. Én a rendszerváltásig utáltam a rendőröket, mert a mindenható párt képében jártak-keltek, fontoskodtak, figyelték pontyszemekkel, hogyan csápolunk a P. Mobil-koncerten. Aztán jött a rendszerváltozás és vele az új érzés: 2006. október 23-ig kellemesen semleges érzéseket tápláltam a rendfenntartók iránt. Az Astoriánál levezényelt lovasroham és szemkilövés óta azonban ez a rendőrség nem az én rendőrségem, semmi közöm hozzájuk, nem várok és nem kérek tőlük védelmet. Megértettem és elfogadtam, hogy bármilyen baj ér, csak magamra és a barátaimra számíthatok. A magyar rendőrségnek nem pusztán folt esett a becsületén, de magát a becsületét vesztette el sorozatos brutalitásával, és a kormány kézi vezérléses utasításainak szolgai végrehajtásával. Ha én rendőr volnék, valószínűleg leszerelnék, leadnám az egyenruhát és a fegyvert, mert nem lennék hajlandó békés magyarokat ütni-verni. Olyan magyarokat, akik mellesleg éppen úgy nyomorognak a fizetésükből, mint én, miközben a lovasrohamra milliárdos gazemberek adják ki a parancsot. Ha mégis a rendőrség kötelékében maradnék, akkor minden tőlem telhetőt megtennék, hogy az egyéni és közösségi szégyent lemossam. Akkor, ha másképp nem, a többi jóérzésű rendőrrel karöltve segíteném a nemzeti oldalt, hogy a Draskovics-rendőrséget közös erővel ismét a nemzet rendőrségévé alakítsuk. Még egy apróságot jegyezzünk fel a Népszabadság-interjúról. Ehhez persze el kell képzelnünk Draskovics Tibor jezsuita mosolyát, amint a beszélgetést lezárva még jól megfenyegeti a magyar társadalmat, hogy tudniillik a gárdaügyre "a jogállam válasza példátlan lesz", valamint "az összes lehetséges eszköz és szankció következetes alkalmazásával ki fogja kényszeríteni a törvényes rend helyreállítását, fenntartását". Dehogy kényszerítitek ki, Draskovics miniszter. Örüljetek, ha időben elhordhatjátok az irhátokat a teljes vagyonelkobzás és a börtönbüntetés elől. Egyre többen kívánják ebben az országban, hogy Draskovics miniszter és baráti köre a továbbiakban a rács túloldalán, esetleg örökös száműzetésben elmélkedjék a rendőrségi reformról. Tudja ezt Draskovics is, azért menekül előre, azért fenyegetőzik. A karaván azonban halad, és a dolgok rendje szerint senkinek nem száll inába a bátorsága egy kis miniszteri feddés miatt. Mi több: egyértelmű a helyzet. Vannak ők, és vagyunk mi. Akárcsak 1956-ban. Ma is történelmi idő van. |
![]() |
Szentesi Zöldi László |
![]() |
Ajánlott bejegyzések: