Magyarország és Orbán Viktor támadóinak kettős mércéjére, képmutatására akar rámutatni Tibor Fischer magyar származású neves angol regényíró, novellista, akinek a Standpoint című brit politikai-kulturális folyóirat márciusi számában jelent meg írása Egy magyar demokrata összecsap a régi gárdával címmel. Tibor Fischer 1959-ben született az angliai Stockportban, szülei az 1956-os forradalom után hagyták el Magyarországot. Első regénye, A béka segge alatt 1992-ben jelent meg, és egyből Booker-díjra jelölték.
Aligha érdekelne valakit is, hogy Magyarország az EU soros elnöke, ha a médiatörvény körül kialakult hisztéria nem hívta volna fel Magyarországra a figyelmet – kezdi írását Tibor Fischer. Az író hangsúlyozza, nem akarja megvédeni a médiatörvényt, inkább az ország és Orbán Viktor támadóinak kettős mércéjére, képmutatására akar rámutatni. Fischer szerint a médiatörvény rossz megfogalmazása nem lehet ok arra, hogy egy demokratikus állam beavatkozzon egy másiknak a belügyeibe, annál is inkább, mert ilyen pontatlan törvények naponta születnek szerte a világon. Fischer maga nem olvasta a médiatörvény teljes szövegét, de állítja, mások sem, mert azelőtt ítélték el, mielőtt angol fordítása elérhető lett volna. Fischer példaként Jean Asselborn luxemburgi külügyminisztert és a The New York Timest említi példaként. „Ha valaki Magyarországon angoltudás nélkül az angol médiát kezdené bírálni, kinevetnénk vagy őrültnek neveznénk. Pontosan ez az abszurd, hamis információk alapján megfogalmazott kritika érte Magyarországot és Orbán Viktort” – véli.
Orbán, a „hatalommániás”
Tibor Fischer a The Guardian brit napilap Magyarországról szóló írását használja példának a félreértések bemutatására. Az újság hatalommániásnak nevezte Orbán Viktort, de nem minden politikus az? – teszi fel a kérdést. Nem ez a politika lényege? David Cameron, Barack Obama, Angela Merkel talán nem hataloméhes? Szemükre vetik-e a labdarúgó-játékosoknak, hogy gólt akarnak rúgni? A The Guardian egyik szerkesztőségi cikkének azt a címet adták, hogy „Magyarország egypártrendszer lett”, miután a Fidesz kétharmados többséget szerzett a parlamentben. Fischer szerint ez olyan eredmény, amiért Cameron vagy Merkel „egy végtagjukat” is odaadták volna. A The Guardian azonban azt gondolja, bűntény sikeresnek és népszerűnek lenni. Hatalmas győzelme ellenére Orbán Viktor több helyet adott a parlamenti bizottságokban az ellenzéki pártoknak, mint amennyi járt volna nekik; ezt a nagylelkűséget és demokratikus gesztust azonban senki sem ismeri el. Orbánt gyakran jobboldali populistának nevezik. Ezzel szemben Orbán alig jobboldali – írja Fischer. Mint sok kommunistaellenes politikust, már csak a totalitárius rendszerrel szembeni ellenállása miatt is szélsőjobboldalinak, antiszemitának tartják. Orbán nézetei azonban sokkal inkább hasonlítanak egy munkáspárti (gondoljunk csak a Nemzetközi Valutaalap visszautasítására), mint egy konzervatív politikuséhoz, de mivel a nyugati politikusok és újságírók leszűkítik a bal- és jobboldalt, őt az utóbbi skatulyába tették.
A Népszabadság és az SS
A The Guardian arról is írt, hogy a „vezető magyar napilapnak”, a Népszabadságnak a címoldalán jelent meg, hogy vége a sajtószabadságnak Magyarországon. Fischer szerint a brit újság elfelejtette megemlíteni: a Népszabadság azért lett vezető lap, mert a kommunisták hivatalos lapja volt, ma pedig a szocialisták szócsöve. „A Népszabadság éljenezte azoknak a kivégzését, akik a demokráciáért és a sajtószabadságért harcoltak. A szólásszabadság bajnokainak feltüntetni magukat olyan, mintha az SS vezetne egy emberjogi konferenciát” – érvel Fischer. Orbán másik „gaztette” a szomszéd országok magyar kisebbségeiért való kiállás. Ha egy arab védelmezi a palesztinokat, az természetes. Az írek útleveleket adnak az Észak-Írországban élő polgároknak. Ha Orbán állampolgárságot kíván adni az egy méterrel a határtól élő magyaroknak, akkor destabilizálja Európát.
Az antiszemita kártya
Kettős mérce van mind a politikában, mind a médiában – szögezi le Fischer. Ha valaki valaha a szélsőjobb közelébe került, az pária, őrült, de a szélsőballal való kacérkodás mindig elfogadott volt. Tibor Fischer szerint Magyarországnak valóban új médiatörvényre van szüksége, hiszen az 1990-es szabad választások után a kommunisták kikerültek ugyan a kormányból, a médiából azonban nem. „Ugyanazok az emberek maradtak a televízióban, a rádióban, a sajtóban, akik valaha arról énekeltek, mennyire felvidította őket Lenin születésnapja” – olvasható Fischer írásában. A regényíró szerint Orbán Viktor 2002-es és 2006-os választási vereségeinek egyik oka az volt, hogy sikeresen rásütötték az antiszemita bélyeget, annak ellenére, hogy 2000-ben a Fidesz hozta létre a Holokauszt Emléknapot Magyarországon. A szélsőjobboldali pártokkal való lehetséges szövetségről a brit sajtó is szívesen írt, noha Orbán többször is világossá tette: pártja nem készül ilyesmire. „Tíz évvel ezelőtt egy magyar vendégem meglátott íróasztalomon egy Fidesz-könyvet és megjegyezte, hogy régen szerette őket, de túlságosan szélsőjobboldaliak és antiszemiták lettek. (...) Ezek után megkértem, hogy említsen egy antiszemita Orbán-tettet. Nem tudott. Esetleg tudna-e egy antiszemita Orbán-megjegyzést idézni? Nem tudott. Megkérdeztem, akkor miért gondolja, hogy Orbán antiszemita. Ugyan már, ne legyél olyan naiv – mondta vendégem –, nem kell ahhoz antiszemita megnyilvánulás, hogy valaki antiszemita legyen” – emlékezik Fischer, aki megjegyzi, hogy egy időben a Fideszt lezsidózták, Orbánt lecigányozták, és azt terjesztették róla, hogy veri a feleségét. Tibor Fischer emlékeztet Schiff András zongorista nyílt levelére, amely a The Washington Postban jelent meg, s amelyben Orbán neve mellett szerepel a rasszizmus, az idegengyűlölet, a cigányellenesség és az antiszemitizmus vádja, természetesen bizonyítékok nélkül.
Nokiás dobozos korrupció
Az író rövid áttekintést ad Orbán Viktor életének meghatározó állomásairól, és óriási bátorságnak nevezi Orbánék döntését, hogy a bizonytalan politikai környezetben 1988 márciusában megalapították a Fideszt. Máig is megmagyarázhatatlan a szerző számára, hogy az SZDSZ miért lépett kolalícióra az egykori ellenséggel, a szocialistákkal. Az MSZP–SZDSZ három kormányzati időszakát mindenesetre a mocsok és a korrupció jellemezte, illetve egy új fogalmat vezettek be a magyar köztudatba: nokiás dobozt adni valakinek.
Konrád féltékenysége
Mindezek tetejébe a legjobb külföldi kapcsolatokkal rendelkező SZDSZ nagyon kisstílű vesztesnek bizonyult: ahelyett, hogy egy másik demokratát ünnepeltek volna, indulatokat szítottak ellene, különösen Németországban járatták le sikeresen Orbánt. Konrád György, aki művelt, intelligens ember, ennek a rágalomhadjáratnak az élére állt. „Konrád fasisztát lát mindenhol, ott is, ahol nincs. A Fideszben” – mondja Fischer. A szerző szerint Konrád nem tudta túltenni magát azon, hogy 1990-ben Orbán nem hódolt be nekik, hogy nem ők lettek Budapest filozófiai királyai, csupán levitézlett emberek. „Konrád megbukott, és semmi más nem maradt számára, csak a féltékenység és a düh” – összegez Fischer. Orbánnak érdemtelenül rossz a magyar sajtója. „Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor valaki kétharmados többséggel kormányoz, de a sajtó mindenben betesz neki. Képzeljük el, hogy csalók, a diktatúra haszonélvezői leckéztetik demokráciából” – mondja Fischer. Orbánnak azért van rossz sajtója Nyugaton, mert az újságírók általában egymás véleményét ismétlik – állítja a szerző. Tibor Fischer megállapítja: a The Guardiannek igaza van, hogy Orbán lesöpörte az ellenzéket, de tette ezt tisztességes, nyílt, demokratikus módon.
Kottász Zoltán MNO
Ajánlott bejegyzések: