Már kedd van, de még mindig nem jutunk szóhoz a szerkesztőségben. Csak bámuljuk a képernyőt, és a saját szemünknek sem hiszünk.
Mesterházy Attilára és a szellemi törpékre méretezett hét végi MSZP-kampánynyitóra gondolok. Az ember csak nézi, nézi a műanyag székeken átmenetileg megpihenő futóbolondokat, hallgatja „nyilatkozataikat”, és szinte sajnálatot érez. Kérem, ne ítéljenek elsőre: szemléljék csak meg a világhálón a vörös ámokfutást, a Mesterházyt nyaló-faló nyugdíjasokat, a betokosodott agyúakat, a suksükölő rajongókat, és miután megnéztek mindent, mondják azt, hogy lehet rájuk haragudni.
Sok emlékezetes pillanat akad, de nekem az a kedvencem, amikor Kiválasztott Attila egyszerre ugrál, énekel és dedikál. Szavazatért bármire kapható, ha azt mondjuk neki, hogy húzzon lila cicanadrágot, esküszöm, megteszi. És jézusmária, azok a rajongói vallomások… Az „egyszerű nép” egyszerű gondolatai. Egy brekegő zsiráf jobban összefoglalja a politika lényegét, mint a szegfűs zászlót lengető agy halottak.
Oszlassunk el egy félreértést. Az MSZP nem történelmi mélyponton van, az MSZP egyszerűen kiiratkozott a nyolc IQ-n felüliek népes táborából. A tények makacs dolgok. És tudják, ki mondta ezt? Ha ideadja nekem az ajánlószelvényét, akkor én, Mesterházy Attila mondtam. Ha nem, akkor pedig tökmindegy, ki mondta.
Most pedig lássuk, hogyan szerkesztették a Népszavánál a hétfői lapszámot. Nézték, nézték, amint Mesterházy az övéi között pogózik, hallgatták, amint mikrofonnal a kézben spontán szerelmet vall a feleségének, és rögtön érezték, hogy ennek az anyagnak nem lehet normális címet adni. Mert ugye, ha ragaszkodnának a valósághoz, így szólna a szalagcím: „Mesterházy, az elvetélt rocksztár – Morális válság, vicces jelenetek és mobil gumiszoba a szocialista kampánynyitón”. Vakarta fejét a vezető szerkesztő, és kisandított az öreg Várkonyira: Tibor bátyám, a Szabad Népnél mit írtatok ilyen kényes helyzetekben? Jó lesz, ha azt a felcímet adjuk, hogy Dalba foglalt remények? Mit írtunk, mit írtunk, kérette magát a jó öreg, hát azt írtuk, hogy Rákosi elvtárs szereti a dolgozókat. Nézzétek, fiatal kollégák: a Dalba foglalt reményeket nem lehet alulmúlni, de mostanában annyi a fasiszta, hogy minden belefér.
No, így született meg a hétfői Népszava roppant tárgyilagos, korrekt, szakmailag bravúros látlelete a következő címmel: Többen vannak, mint hinnék – Szocialista kampánynyitó Mesterházy-tervekkel – Dalba foglalt remények.
Dalba foglalt remények, persze. Csak éppen közben elveszett az ország. És hát a daloló szocialista milliárdosok a mi pénzünket nótázták el víg egyetértésben.
Azt eddig is tudtuk, hogy a szocialisták lopnak – ez a két szó, így egymás mellett leírva olyan evidencia, mint hogy az ember levegőt vesz magához, nem pedig mondjuk nemesgázokat. Azt is régóta sejtjük, hogy az agysebészek az MSZP helyett talán más pártra voksolnak majd április 11-én. A szombati Syma csarnokos zenés teadélután után mégis fel kell tenni a kérdést: miért is nem lehet pszichológiai-elmebeli minimumhoz kötni az általános választójogot? Én úgy képzelem el, hogy ülök a választási bizottságban, jön egy rángatózó ember bárgyú mosollyal, megkérdem tőle, ötször öt az mennyi, és ha nem tudja, viszlát, örüljön, hogy elfuthat, nemhogy még szavazzon a Magyar Köztársaságban.
Biztosak lehetünk benne, hogy Mesterházy Attila kibontakozó álompártja megrövidülne egy kicsinykét. Úgy százezer emberrel. A MSZP mint „becsületes, értékalapú közösség” (Mesterházy Attila) pedig illegalitásba vonulna a maradékkal, magyar hazánk nagyobb dicsőségére.
Szentesi Zöldi László
Ajánlott bejegyzések: