Fürts-dekrétumok, 2005 :
Nem a birkáknak akarjuk az Andrassy utat felújítani !
Gyrektelen bérlők kellenek.
Mindennek az az átkozott előszobatükör az oka, amelyet Nagy Ferenc, az Andrássy út 52. számú ház lakója költözéskor ottfelejtett a lakásban. Felesége azonban nem nyugodott bele, a napokban visszament a tükörért. Amikor becsöngetett a házba, maga sem gondolta, hogy történelmi pillanatok tanúja lesz, közvetlen közelről ismerkedhet meg s rázhat kezet a világörökség új, messzi idegenből érkező lakóival. Egy kis házi ünnepség kellős közepébe tévedt, ahol a háziúr éppen az ő volt lakásában köszöntötte a ház új, külföldről érkező bérlőit. "Még az előszobatükröt is majd elejtettem, amikor a háziúr elmesélte, hogy a felújított földszinti részt megvette, négyzetméterét nyolcszázezer forintért – meséli Nagyné. – A lakók többsége ennek a negyedét sem kapta meg távozáskor. Akkor döbbentem rá, hogy Fürst György alpolgármester 2005-ben nem a levegőbe beszélt, amikor hat lakótárs előtt kijelentette: "Nem a birkáknak akarjuk az Andrássy utat felújítani! Nekünk zsíros, gyerektelen bérlők, tulajdonosok kellenek, mert az iskolák is többségben az Andrássy út környékén találhatók."
S lám, igaza lett a 2005-ös Fürst-dekrétumnak. Nagy Ferencné a házszentelőn gyerekekkel nem találkozott, de az is igaz, hogy az oktatási reformok nyomán Terézvárosban zárták be, vonták össze a legtöbb iskolát (bár a kerület egyetlen saját kezelésében maradt középiskoláját, a Szinyeit még nem sikerült átadni a fővárosnak, mert Demszkyéknek sincs egy vasuk sem a fenntartására).
Hogy miért nincs, azt már nem Nagyné, hanem Nagy úr számolta ki, miután felesége a tükröt hazavitte. Persze, amikor a férj plajbászt ragadott, még nem tudta, hogy ötven év után kiebrudalt terézvárosi polgárként – immár egy másik kerület lakójaként – történelmi számtanleckét tarthat. Történelmit, hisz részese lehetett a világörökség megújításának, az első megvalósult projektnek, amely az Andrássy út 8. és az Andrássy út 52. szám alatti ház lakóit érintette, egyben pedig büszke részese egy modern kori kitelepítésnek.
A köz húzza a rövidebbet
A történelemkönyvek persze majd szárazon privatizációt fognak emlegetni. Egy olyan kort idézve fel, amelyben a "rossz tulajdonosok" (az állam és a helyhatóság) az Élhető Terézváros program keretében – bátran szembeszegülve a szegénységgel, lehetetlent nem ismerve – újíttatta fel a világörökséget az Andrássy sugárúton. Lesznek persze olyanok, akik inkább eredeti tőkefelhalmozásról beszélnek, amelynek apró szépséghibája, hogy sohasem tudjuk meg, kik is ezek a bizonyos tőkefelhalmozók, és honnan érkeztek. A cégpapírok szerint adóparadicsomok rejtélyes lakói ők, a Kajmán-, a Marshall-, a Seychelles-szigeteken, esetleg Delaware vagy Washington államban kell keresnünk szűkebb hazájukat (ami azonban szűkösnek nem nevezhető).
Ma még azt sem tudjuk, a regényes (adó)szigeteket járók közt akadnak-e magyarok is, hiszen mi mindig csak annyit látunk (amennyit látni engednek), hogy: az itthon maradottak mindig rossz üzletet kötnek a köz szempontjából, és meséset a magánzsebek felől szemlélve. Közben pedig a szemünk előtt hordják szét a nemzeti vagyon értékes darabjait.
Teszik mindezt kisnyugdíjasoknak ingyenesen osztogatott száraztésztával megszolgált demokratikus felhatalmazással és a lakossági fórumok állandó eposzi kellékével: "A kerületnek nincs pénze a felújításra!" Minden egyes "történet" ezzel a mondattal kezdődött és kapott lábra az Andrássyn. Így volt ez már a privatizáció hajnalán is. A kilencvenes évek közepén az Operával szemközti balettintézeten kétszáz-egynéhány millióért sikerült túladni, később aztán az új tulajdonosok már hét és fél milliárd forintért váltak meg – nyilván fájó szívvel – az ódon falaktól. Az ingatlanosok nagykönyvébe is bejegyzett értékbecslőt, Kékesi Tibort (a tulajdonosi bizottság akkori fejét) egyenesen a szocialisták parlamenti frakciójáig repítette a szakértelme – azt bizonyára ma sem értené, hogy egyesek legalább holmi pírt szeretnének látni az orcáján.
De nem pironkodik itt senki az Andrássy út 47. szám alatti palota miatt sem, amely 150 millióért cserélt gazdát, később – ma is tartó perek folyományaként – egy bíróság által kirendelt szakértő ceruzája már (némileg) vastagabban fogott: hiszen 1,2 milliárdot írt a jelentésébe. Az Andrássy út 2.-ben "a törvények betartására kínosan ügyelő" önkormányzati többség egy fekete bérbeadásnál tartotta tiszteletben a bérlő jogait, s hagyta, hogy az üzlet bérletét átruházzák egy messzi tájakon bejegyzett offshore-nak. Mert a bérlő elővásárlási joga szent dolog, s ezen az ügyleten a kerület is "mindössze" negyedmilliárd forintot veszített. Nem is értjük, miért nyomoz az ügyben a BRFK különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűncselekményének gyanújával.
Az erkölcs mindenekfelett
Különben, a választópolgárokat birkáknak nevező Fürst György egykori alpolgármester felügyelte azt a tranzakciót is, amelyben Ispánki László, a vagyonkezelő vezérigazgatója besétálhatott a bankba, s könnyedén kivehetett a köz kasszájából 146 millió forintot, majd ebből százhúszmillió forintot elfelejtett visszafizetni. Első fokon négy és fél évet kapott. Szatírába illik, de igaz: Ispánki vezette Pest megyében a szocialisták etikai bizottságát – az erkölcs mindenekfelett! A mostani vezérigazgató, Kovács Péter momentán éppen előzetes letartóztatásban próbálja magyarázgatni a nyomozóknak, hogy partizánakció keretében kért 18 millió forint kenőpénzt egy bérlőtől, vagy azt, hogy mások is segítették a kérés megfogalmazásában.
E "tájleíráshoz" elkerülhetetlen kis kitérő után vissza Nagy Ferenc – bérlő és immár nem terézvárosi polgár – plajbászához! Nagy úr ugyanis kiszámolta, hogy az Andrássy út 8. és 52. szám alatti házak tulajdonjogának megszerzése, az épületek kiürítése és teljes felújítása a "befektetőnek" 1,9 milliárd forintjába került, az "eredmény" viszont meghaladja az ötmilliárd forintot. A tiszta haszon – a nyolcszázezer forint négyzetméterárral számolva – minimum 3,1 milliárd forint lesz. (Persze nem a közé.) Ilyen extraprofitra, lám, milyen egyszerű módon lehet szert tenni!
Adva van a kerület, amelynek – úgymond – nincs pénze a felújításra. Kell tehát keresni egy befektetőt, akinek van. Ha nincs, majd lesz. A már Széchenyi által is "feltalált" hitelből, hiszen kölcsönt szívesen ad minden bank, föltéve, ha van fedezet. A befektetők ebben az esetben is létrehoztak egy projekttársaságot, amelynek az üzleti tervét már be lehetett nyújtani a banknak. Ezt követően nincs is más dolog: levelet kell küldeni az önkormányzatnak, s felajánlani a gáláns segítséget. Esetünkben is e bevált recept szerint történtek a dolgok 2005-ben. A szolgálatkész befektetők levelüket megírták, megtéve ajánlatukat. A két palotáért éppen annyit kínáltak, amennyit később az – önkormányzat által felkért – értékbecslő cég, a Dollar Land is helyesnek látott, vagyis pontosan 265,1 millió forintot.
Közokirat aláíró nélkül
Továbbá két csereingatlant is. Az egyiket kétlakásos társasházban, Budán, a Tárogató úton, a másikat a Lendvay utcában egy ház félemeletén. A cserében azt is kikötötték, hogy a két általuk felajánlott ingatlant szeretnék majd visszavásárolni, alázatosan kérve a tisztelt képviselőket: adják meg ehhez az elővásárlási jogot. A szocialista-szabad demokrata többség – láss csodát! – méltányolta a befektetők nehéz helyzetét. Megadták. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Történt azonban egy kis "baleset", miután az adásvételt, pontosabban a cserét megszavazták. Valamivel az után, hogy a CD Commission megvásárolhatta a két palotát, újabb levelet küldtek az önkormányzatnak. Ebben jelezték, hogy A8–52 Ingatlanforgalmazó Kft. néven új céget hoztak létre, tessék a szerződést e szerint megszavazni.
A lapunk birtokában lévő levélen – a testület elé terjesztve: közokiraton – pecsét van, aláírás nincs, csupán egy szignószerű krikszkraksz. Ebből méretes botrány kerekedett a testületi ülésen (lásd kis anyagunkat), ámde így is megszavazták. Közben azonban a lakók is szövetkeztek, élni akartak törvény szerinti elővásárlási jogukkal. Társasházat alapítottak, petíciót írtak (maguk is vállalván a felújítást), kérelmüket azonban mindkét ház esetében elutasították. Hiába fordultak Lamperth Mónika akkori belügyminiszterhez is, segítség nem jött. És a terézvárosi képviselőikhez is hiába mentek, a válasz elutasító volt. Arra hivatkoztak: nincs elővásárlási joguk, hisz az önkormányzat az épületeket nem eladta, hanem elcserélte. Kézenfekvő, nemde?
És az is olvasható volt az elutasításban, hogy a műemlékvédelmi hatóság nem engedi, hogy a lakásokat "albetétenként" értékesítse az önkormányzat, mivelhogy így nem garantálhatók a műemlékvédelem szempontjai a felújításkor. (Hogy az önkormányzat tizennégy évig nem tett eleget a lakástörvényben előírt kötelezettségének, a műemléki házak felújításának, nem volt érdekes. Lapunk jogi szakértője szerint az önkormányzat nem is adhatta volna el az érintett ingatlanokat, hisz azok a törvény szerint csak akkor kerülhettek volna a tulajdonába, ha a felújítási kötelezettségének eleget tesz az önkormányzat.)
Innen már minden simán ment. Csak a kiürítés akadozott kicsit. "Néhány lakó akadékoskodott – meséli Gajdosi László, az Andrássy 52. szám alatti ház volt közös képviselője. – Nem akarták elfogadni a kiürítő projektcég méltatlan ajánlatát. A lakók többsége még kétszázezer forintot sem kapott lakása négyzetméteréért. Sokan pánikoltak, amikor az új tulajdonos tárgyaló partnerei a lakbér drasztikus megemelését helyezték kilátásba, s ijedtükben valósággal elmenekültek a lakásukból, elfogadva a méltatlanul alacsony lelépési pénzt."
Az már csak hab a tortán, hogy a csereszerződéssel egy időben a két épület üres lakásait is megvásárolhatta a befektető. Az Andrássy 8.-ban a két lakás négyzetméterét 172 316 forintos áron, az Andrássy 52.-ben lévő öt üres tetőtéri albetét négyzetméteréért pedig nem sajnálták az 53 ezer forintot sem. (Ezek négyzetméterét akár egymillió forintért is értékesíthetik.) A Nagy házaspár azonban ügyesen "kitolt" a kiürítőkkel. Ők az idén tavaszig kitartottak, így hát nekik már háromszázezer forintot fizettek a lakás elhagyásáért.
"Sürgős volt már, azért mentek bele – mondja Nagy Ferencné. – Az új lakók már csomagoltak." Csak azt az előszobatükröt ne felejtették volna Nagyék a lakásban…
MHO.
Ajánlott bejegyzések: