Egyszer szeretném meghívni Szollár Domokost egy teára.
El akarom mondani neki, hogy nincsen igaza. Sőt, rémes, amiket beszél. S bár tudom én jól, hogy a szerencsétlen csak azt mondja, amit a főnökei megkövetelnek tőle, de akkor is.
El akarom mondani annak az embernek, hogy ilyen nincsen. Hogy tudja-e, ha ezt bárhol máshol próbálná megtenni valaki, nagyon nagy baj lenne belőle. Megkérném, képzelje maga elé a francia reptéri dolgozókat, akiknek sztrájk közben bejelentené a munkáltató, hogy harminc magyar biztonsági őrt vett fel, és mostantól ők dolgoznak helyettük. S hogy ez nem törvénytelen, mert… És ezután következne a sok szemét hazugság, erkölcstelenség, botrányos magyarázkodás és aljasság, ami elhangzott idehaza, éppen az ő szájából.
Elmondanám a jó Domokosnak, hogy Franciaországban ezért rájuk gyújtanák a házat. Egy pillanat alatt szolidaritásból sztrájkba lépne az egész ország, és lángba borulna minden. És ez történne Olaszországban és Németországban és – persze! – Görögországban. És elmondanám neki, hogy nagyon, de nagyon igazuk lenne a francia, olasz, német, görög dolgozóknak. Mert ők tudják, amit mi, úgy látszik, még nem. Hogy velük nem lehet bármit megtenni. Ez különbözteti meg őket tőlünk.
Mi még nem tudjuk.
Az a harminc görög, aki most sztrájkot tör Ferihegyen, az a mi sorsunk. Önmagán messze túlmutató szimbólum az a harminc görög. Szimbóluma mindannak, ami vár ránk. Szimbóluma az aljasságnak, a becstelenségnek, a gazemberségnek. A nálunk megtelepedett globális tőke észjárásának. De nem ez a baj elsősorban. Ha volt is illúziónk a globális tőkéről, volt rá időnk, hogy elmúljon.
A baj az, hogy mi milyenek vagyunk. Hogy belőlünk mi lett. Ez lett mibelőlünk. Érdekérvényesítésre, szolidaritásra, együttérzésre, kiállásra képtelen sokaság. Minden nap, minden óra, amit a görögök ledolgoznak most a magyar sztrájkolók helyett, ránk égő szégyen. Gyomorforgató lehetetlenség. Bohócok lettünk mi, magyarok. Velünk tényleg bármit meg lehet csinálni.
Nézem, évek óta nézem a nyugati sztrájkokat, tüntetéseket. Ahogy százezrek, milliók menetelnek az utcán, kéz a kézben – s mi nyugodtan kijelenthetjük: apróságokért. Nekik nem hazudtak a képükbe, nem csalták el a választásaikat, nem nyomorították meg őket teljesen, nem adták el a hazájukat, nem az orkok hordája kormányozza az országukat, mégis mennek. Ha bármilyen érdeksérelem éri őket: mennek. Együtt vannak, és nem adják a jogaikat.
Nálunk a szimbólum: a félpályás útlezárás. Félig, félszívvel kiállunk magunkért, a másik sávon zavartalan a forgalom. Nálunk a szimbólum: harminc görög a reptéren. Félig bizantinus, keleti muzsik lett belőlünk. Helyet cseréltünk másokkal – mi lettünk "a puliszka legalább nem robban" népe. És ebből, így, nem lesz már semmi. Ez így a lassú agónia. Még a méltóság is hiányzik belőle.
Az a harminc görög lecserélte most a magyar dolgozókat a reptéren. Így leszünk lecserélve valahányan. Így lehet majd lecserélni az egész országot. Harminc görög után jön majd egymillió, ötmillió, tízmillió más. Nem görög, hiszen ők most éppen odahaza harcolnak. De akad majd más.
Megérdemeljük.
Bayer Zsolt
Ajánlott bejegyzések: