Újabb fejezetéhez érkezett a hol ócska szappan operettre, hol görög sorstragédiára vagy vásári komédiára emlékeztető össznépi játék, amelyet a rendszerváltás rendszerének bukásaként írhatunk le. Láthatólag kidolgozott dramaturgiával, látványos színpadi díszletekkel, koreográfiával, óriási média-tűzijáték közepette távozik a kormányfő. Aligha gondolhatja komolyan bárki, hogy a globális kiválasztó hatalom, vagyis a Magyarország nevű "lokalitás" szuverenitásgazdája ne épp a hasonló karakterű helytartót akarná favoritja helyére ültetni. Csak épp az újabb "Gyurcsányt" és kormányát "szakértőnek", "szakértőinek" fogják nevezni. A személy és a magyarázó ideológia tökéletesen mellékes, a lényeg, hogy a globális kényszerítő és fegyelmező hatalom "rendcsinálásra" készül; ehhez látványosan át kell rendeznie a színpadot, hogy az új produkció legalább egy rövid ideig elkápráztassa és hiú reményekkel töltse el a lokalitás láthatólag pusztulásra ítélt lakóit.
Az a lepusztulási lejtő, amelyen Magyarország most már legalább három évtizede süllyed egyre sötétebb mélységek felé, olyan birodalmi kifosztó szivattyúk működésének az eredménye, amelyeknek létét és jellegét a magyar társadalom ma már pontosan látja. Bohózatba illő módon csak az egymással csatázó politikai oligarchiák pisszegnek folyton, hogy "Nicht vor dem Kind" (ne a gyerek előtt) – nehogy véletlenül megtudja a nép, hogy mi itten vívjuk a véresnek látszó küzdelmünket, kölcsönösen egymást vádoljuk a lepusztulásért, és hallgatunk a globális kifosztásról, hisz mindkettőnknek a "globalogazdi" a futtatója. Ő hullajtja nekünk azokat a "globalo-morzsákat", amelyekért cserébe folyamatosan biztosítjuk neki a kifosztás szivattyúállomásainak zavartalan működését. "Senki nem tud semmit" – mondhatnánk a híres film címével szólva, mert persze az a film is arról a drámáról szólt, hogy valójában mindenki tud mindent. A folyamatos hazugság pedig újabb és újabb stáció az erkölcsi és értelmi lepusztulás felé, egyre nehezebbé téve ezzel, hogy valaha is kikeveredjünk ebből az egyre végzetesebb csapdából. "Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem" – mondhatnánk újra és újra Bibó István dolgozatának címét felidézve.
Hogy ebben a "haláltáncban" hogy ölelkezik egymással a bolsevik és a neoliberális globálnyik karaktere, azt jól jelzi, hogy Kádár János logikáját ismételgetik most büszkén a "szakértők" is, az ország újabb bábkormányának vezetője is. "Elvtársak! Csak azt tudjuk elosztani, amit megtermelünk. És az utóbbi időben többet fogyasztottunk, mint amit megtermeltünk, ezért helyre kell állítani az egyensúlyt." Ezt hallhattuk a "haza atyjától" 1972-ben, 1979-ben és 1986-ban is. És ezt hallottuk 1995-ben, aztán 2006-ban újra, és napjainkban – most már a haza újabb "jótevőitől". És közben lassan kivérzik a nemzet. 2010-es reálbérei az 1975-ös szintre süllyednek, egészségi állapota az 1968-as szinten, népességszáma az 1960-as lélektani tízmilliós határ alá bukva. Tudja persze, hogy "túlfogyasztásának" a vádja ócska és gonosz hazugság. Hogy nagyon is megtermelte, és most is megtermeli mindazt, amire a méltó élethez, egészséghez, szeretethez, biztonsághoz szüksége lenne, hogy cinikusan röhögő "elitjei" facsarják ki belőle most már értékeinek utolsó cseppjeit is, hogy a nekik szórt üveggyöngyökért globális uraiknak adják. Tudja, de valami rejtélyes okból néma marad, egykedvűen tűri végzetes kifosztását. Az apatikus, bénult reménytelenség és a fékeveszett önpusztító indulat hamis végletei között vergődve tengeti napjait, és vár jobb időkre, szabadítókra, a gondviselésre. Nem tud, nem mer szembesülni azzal, hogy a gondviselés csak az ő bátor, okos és becsületes cselekedetein keresztül tudna megnyilvánulni, ha hagyná.
"Neve szégyen, neve átok, ezzé lett magyar hazátok!" Van-e merszünk szembesülni azzal, hogy amikor Vörösmarty ezeket a keserűen indulatos sorokat leírta, Magyarország sokkal szervesebb része volt a világnak, mint a mai haza. Mikor szembesülünk végre azzal az ősi törvénnyel, hogy amelyik élőlény vagy élőlényközösség nem képes bátran képviselni elemi létérdekeit, az egyszerűen elpusztul. Ez ilyen egyszerű! Magyarázat persze mindig akad, csak mentség nincs.
A helyzet, amibe kerültünk, minden túlzás nélkül végzetes csapda. A pusztító világerők és belső kiszolgálóik ellenünk viselt gyilkos háborúja, amely "békeidőnek" álcázza magát, végső fázisához érkezett. A "birodalom" láthatólag egyre súlyosabb erőforrás problémákkal küzd, így brutálisan fokozza a periferiális lokalitásokba beépített szivattyúinak a teljesítményét, tekintet nélkül a következményekre. És ahol nem ütközik semmilyen ellenállásba, ott mindez rövid időn belül visszafordíthatatlan lepusztuláshoz vezet. Apokalipszis! Ami a régi görög nyelvben mindössze annyit jelentett, hogy lehull a lepel. És e lepel lehullásával látványosan darabjaira hullik a rendszerváltás eleve hazug és cinikus ígéretekre épülő rendszere. Ám az életben maradás esélyét most már nem egy újabb rendszerváltás, hanem egy – igen határozott irányú – "(ideg)rendszerváltás" adhatja.
Ideje felébredni, a pontos idő 24 óra 1 perc.
Ajánlott bejegyzések: