Tamas Catica

Akkor most vegyünk egy nagy levegőt, és írjuk le: Magyarországon minden hülyeségre akad pénz. A legfrissebb hír szerint hazánk uniós keretéből nyolcvanmillió forintot adnak arra, hogy egy cég újraértelmezze a dobókockát.

A nyertes pályázat egyfajta egyvelege a totális tébolynak és az áltudományos blablának. Tessék csak beleolvasni a pazar ötlet hivatalos leírásába: „(a pályázó) célja egy forradalmian új, intelligens dobókockára alapozott logikai játékcsalád kifejlesztése. A corner contact dice »Cocodice« – azaz sarokkapcsolatra építő, a kocka élein jelöléssel rendelkező – dobókocka a hagyományos dobókocka totális újraértelmezése, melynek során a kocka szimmetriaviszonyai, formai, esztétikai, tartalmi, használati, játékszervező, képességfejlesztő és még sok más egyéb eleme változik meg teljesen.”

Tetszik érteni? Mi nem. Annyit még felfogtunk, hogy a dobókocka nem dobókocka többé, de akkor ragaszkodunk ahhoz, hogy a pályázati összegre is terjesszük ki a fentieket. „Totálisan értelmezzük újra” a szóban forgó nyolcvanmilliót, és egy fillért se adjunk belőle nyilvánvaló baromságokra.

A dobókocka újraértelmezése csak hab a tortán. Az elmúlt napokban csupa elmebeteg agyszülemény bukkant ki a pályázati rengetegből. Egy másik győztes vállalkozás hidroterápiás futópaddal, vízforgató káddal, úszómellénnyel és egyéb mozgásfejlesztő eszközökkel segíti majd a kutyák egészségmegőrzését, „fittségük folyamatos fenntartását” Drégelypalánkon. A blökik egészsége 112 millió forintot ér ma Magyarországon. Szép és tanulságos a bodrogkeresztúri történet is: ott negyvenmillióért épül egy negyven centiméteres (!) kilátó, és hogy ne sokalljuk annyira a kiadásokat, rögtön tegyük hozzá, hogy az árban benne foglaltatik a közepébe betonozott, bronzból készült iránytű is. Esküszöm, Örkény, Mrozek és Hasek együtt nem tudott volna olyan abszurdot összehozni, mint az úgynevezett hivatalos Magyarország 2009-ben. Joggal kérdezhetjük: csupa futóbolond ül a pályázati pénzosztó helyeken, vagy egyszerűen csak humorizálnak?

A Magyar Hírlap nem találja viccesnek, hogy egy elszegényedett, kifosztott, rosszkedvű országban bárki ilyen könnyen dobálózzon az uniós pénzekkel. Merthogy az uniós pénzekből mégsem kutyákat, hanem embereket illene kényeztetni. A beteg eszmefuttatások díjazása helyett oda kellene adni tíz magyar nagycsaládnak azt a „kis pénzt”, hogy emberhez méltó életet élhessenek a csengő-bongó Európai Unióban.

És ne mondja azt senki, hogy ez demagógia. Ismerek olyan üzletembert Budapesten, aki egy kisebb falu éves költségveté­sét rulettezi el hetente kedvenc kaszinójában. Hadd ne nevezzem demagógiának, hogy állandóan arra gondolok: az ő élveteg, haszontalan életének romjain hány tiszta tekintetű, normális, mélyszegénységben élő falusi és városi gyerek életesélyeit javíthatnánk ruházkodással, taníttatással, étkeztetéssel…

De nem, nekünk csak az ásító közömbösség és a fejrázás marad. Hogy minek beszélünk bele a szent politikusok dolgába, és egyáltalán miért emelünk szót a társadalom veszteseiért? És hogy miért nem felejti az ember, bár annyian szeretnék feledtetni vele, hogy tartozik önmagának és a hazájának.

Vannak ők, és vagyunk mi. Hatalom, káprázat és hazugság az egyik oldalon, napi túlélési gyakorlatok, megfeszített munka, kenyérgondok a másikon. Odaát, a virtuális világban százmilliós tréfákat gyártanak, a másikban, a valóságosban kiszédül az éhes gyerek az iskolapadból.

No, ezen kell változtatni, a dobókocka mibenlétén meg a gumiszobák lakói tűnődjenek életük végéig.